Kézikönyv ötödik fejezet

Forrás: Mekdsz Ötlettár (www.mekdsz.hu/otlettar)

V. EVANGÉLIZÁCIÓ

(Érdemes megnézni a Evangelizációs ötletek és tapasztalatok c. rovatot)

1. A MEKDSZ és az evangélizáció

A MEKDSZ egyik fő célja, már a megalakulásától kezdve, az evangélizálás, vagyis Isten örömhírének hiteles bemutatása nem hívő embertársainknak. Ez persze olyan, mintha semmit sem mondtunk volna a MEKDSZ-ről, hiszen az egyetemes egyháznak, vagyis minden egyes hívő embernek az egyik fő célja az evangélizálás (l. Biblia, különösen Mt 28:18-20). A MEKDSZ viszont vállalja, hogy az egyház (és így a gyülekezetek) missziós karja lesz, és azok missziós tevékenységét egy olyan helyen végzi, ahova a gyülekezetek egyébként nehezen jutnának el: a felsőoktatásban.

A cél azonban nem az, hogy az egyház missziós karja kinyúljon a felsőoktatás felé, hiszen ez megtörtént már akkor, amikor a felsőoktatás létrejött. Az egyház karja már ott van a hívő diákok (és persze tanárok) személyében. Sajnos azonban ez a kar általában meglehetősen passzív.

A fő feladat tehát nem az, hogy betörjünk az egyetemekre, főiskolákra. Mi már ott vagyunk. Az egyház már kinyújtotta a karját, csupán aktivizálni kellene azt.

A fenti felismerésen nyugszik a MEKDSZ sajátos szerkezete, “munkafilozófiája”. A legtöbb missziós szervezet úgy működik, hogy főállású munkatársakat küld, akik missziós terepen, a nyelv, a kultúra megismerése után kezdik el a missziót. Ehhez képest a MEKDSZ-ben a missziót nem a főállású munkatársak végzik. Ki ismerné jobban a diákok kultúráját, nyelvét, érdeklődési körét, problémáit, mint maguk a diákok? Miért ne végezhetnék a missziós munkát maguk a hívő diákok, akik ott élnek nem hívő társaik között, akik nap mint nap beszélgetnek és barátságokat kötnek velük?

Ennek fényében tehát a MEKDSZ-munkatársak igyekeznek visszahúzódni, és olyan háttérmunkát végezni, ami segíti a (MEKDSZ-) diákokat a misszióban (hogy mi ez a háttérmunka, azt lásd a II. fejezetben).

2. A módszer

• Mi következik mindebből az evangélizáció módszerére nézve?

Az, hogy azt úgy tegyék a diákok, ahogy akarják (vagy inkább, ahogy Isten vezeti őket), hiszen ők, és nem a teljes idejű munkatársak azok, akik igazán a frontvonalon állnak. Ebből az is következik, hogy ha a MEKDSZ-diákok nem misszionálnak, akkor ezt nem fogják megtenni helyettük a munkatársak. Ebben az esetben az evangélizáció elmarad a MEKDSZ tevékenységei közül, és az egy értelmiségi keresztyén klubbá, ill. gyülekezetpótlóvá válik.

Nincs egy “módszer” sem, amit a MEKDSZ vezetősége vagy a MEKDSZ-munkatársak egyedül üdvözítőnek tartanának. A mai társadalom éppen eléggé heterogén ahhoz, hogy ne legyen egy mindenki számára megfelelő kommunikációs forma.

- Van, akit úgy lehet elérni, hogy bekopogtatnak egy traktátussal a kollégiumi szobája ajtaján, és van, akit így lehet a legjobban elriasztani a keresztyénségtől.

- Van, aki egy film utáni intellektuális beszélgetés nyomán elgondolkozik, és van, aki soha többet nem megy el keresztyénekkel filmet nézni, mert fél az utána következő rizsázástól.

De ez nem jelenti azt, hogy minden egyes módszer egyformán jó.

- Vannak a diákkultúrának sajátosságai, melyek a diákok többségét inkább az egyik, mint a másik megközelítési módra teszik fogékonnyá.

- Van a hívő diákoknak egy sajátos kultúrája, ami őket inkább az egyik, mint a másik módszer alkalmazására teszi alkalmassá.

- És persze van a MEKDSZ-nek és a MEKDSZ-munkatársaknak is egy története, ha úgy tetszik kultúrája, ami bizonyos módszereknek jobban kedvez.

Mik hát a MEKDSZ által preferált módszerek, és miért pont azokat hangsúlyozzuk?

Ha evangélizációra gondolunk, akkor talán elsősorban a hős evangélista jut az eszünkbe, aki távoli vidékeket keres fel, vagy egy forgalmas utcasarkon beszédet tart és traktátusokat osztogat, természetesen gyülekezetének imatámogatásával. Vagy talán egy professzionális evangélistákból és szervezőkből álló team jelenik meg lelki szemeink előtt, akik egy hatalmas előadást, vagy több előadásból álló, nagy tömegeket megszólító sorozatot szerveznek.

A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az európai a felsőoktatásban egyre nehezebben alkalmazhatók ezek a módszerek. Egyre kevesebben jönnek el az evangélizáló előadásokra, és a diákok egyre szkeptikusabbak az ajtajukon traktátussal kopogtató “vallási fanatikusokkal” szemben. Másrészt sok olyan hívő diák is van, akinek nem fűlik a foga a fent említett dolgokhoz, mert azokat kultúraidegennek gondolja, vagy úgy tartja, hogy azok az evangélisták feladatai, amikre ő nem kapott Istentől elhívást.

Mi lenne viszont, ha nem ebben a korábban jól bevált “kommandó-evangélizáció” sémában gondolkoznánk, ami szerint az evangélizáció és a hívő élet élesen kettéválik. Vannak a “profik”, akik a keresztyén közösségükben (egyfajta védőburokban) feltöltődnek, erőt gyűjtenek, nekidurálják magukat. Aztán, mint egy kommandó, kitörnek az ellenséges területre, a világba, ahol igyekeznek minél több embert leteríteni rövid idő alatt, majd azokat behúzni maguk után a biztonságos várfalak mögé. Ehhez a sémához tulajdonképpen nincs is feltétlenül szükség a diákkörökre, hiszen a kommandósok erőt gyűjthetnek a gyülekezetükben is. Mi történne, ha nem ilyen harci bázisokban gondolkoznánk, ahova vissza lehet vonulni, és ahonnan újra harcba lehet szállni, hanem kis közösségekben, amik többé-kevésbé átláthatóak a nem hívők számára is?

Ha ezek jelenlétéről tudna az egyetem, főiskola világi közössége is, sőt, aktív és folyamatos interakció is lenne a kis MEKDSZ-es közösség és a nagyobb egyetemi, főiskolai közösség között?

Mi lenne, ha ez a kis közösség folyamatosan éreztetné hatását az egyetemen, főiskolán?

Így hát nem egyedülálló evangélistákban, nem is professzionális teamekben, hanem kis közösségekben gondolkozunk. Ezek a kis közösségek viszont nem csupán a harc háttérbázisai, hanem éppen ezek alkotják a frontvonalat. Olyan alkalmakat szerveznek, ahol a diákokat érintő kérdésekkel foglalkoznak, de még a “hívősebb” alkalmaik (pl. bibliatanulmányozás) is olyanok, hogy egy meghívott, nem hívő barát sem unja agyon magát, hanem aktívan bekapcsolódhat a nagy közös kalandba: Isten egyre jobb megismerésébe. Ezekben, a lehetőségekhez mérten nyitott kis közösségekben, alkalom nyílik arra, hogy a nem hívők megismerjék azt a szeretetet, ami köztünk, testvérek között van, és hogy megtapasztalják, milyen az igazi barátság. (Talán lehet követni Jézust abban a gyakorlatban, hogy a bűnösökkel barátkozunk, még akkor is, ha azok nem hívők.) Ez a fajta hozzáállás megköveteli egyrészt, hogy a diákkör szervezzen nyitott alkalmakat, ahol ismeretségeket köthetnek a körön kívüliekkel, vagy akár más diákcsoportokkal; másrészt az is fontos, hogy a diákkör tagjai ne minden idejüket csak egymással töltsék, hanem legyen idejük, energiájuk és kedvük arra is, hogy nem hívő társaikkal is barátságokat ápoljanak. Ugyanakkor ez a fajta hozzáállás azt sem zárja ki, hogy a bibliakör használjon olyan módszereket is, amikről a fentiekben talán egy kicsit negatívabban szóltunk.

Hogy mindez működik-e, az elsősorban nem is a használt módszereken, mint inkább a diákkört alkotó hívő diákok lelkületén múlik (és még persze sok minden máson is: imádság, nem hívő diákok lelkülete, Isten szuverén döntése(i) stb.).

GONDOLKOZNIVALÓ: A diákköröd tagjai (köztük te magad) úgy tekintenek magukra, mint akiknek tényleg célja az evangélizáció? Úgy tekintenek a diákkörre, mint ennek az evangélizációnak egy eszközére? Szeretik a még Isten nélkül élő diáktársaikat? Kapcsolódik ehhez a szeretethez a másik iránt érzett tisztelet és őszinteség is? Vagy inkább a “nem hívő barát” alatt csupán az evangélizáció alapanyagát értik, aki csak annyiban érdekes, hogy egy potenciális megtérő? Úgy tekintenek-e erre a kapcsolatra mint barátságra, amely egy igazi adok-kapok kapcsolat két, az élet sok területén egyenrangú fél között?

Elsősorban ilyen kérdéseken múlik a diákkör evangélizációja. A használt technika, módszer, alkalom módja inkább másodlagos.

3. Konkrét ötletek

Az alább felsorolt lehetőségekről rövid ismertető található a függelékben, kivéve a bibliatanulmányozást, amiről VI. fejezet szól.

- Fügefa-klub, Alfa, DC, CX stb.

- Nagyobb előadás vagy előadássorozat

- Könyvasztal, traktátusok, kérdőívek

- Pantomim, jelenet

- Beszélgetés egy meghatározott témáról

- Ünnepek

- Pizza-party, palacsinta-party, teaház…

- Film, zene, diaporáma stb. – beszélgetéssel

- Közös táborozás

- Kirándulás

- Bibliatanulmányozás

- Közös sport

- “Jótékonykodás”

- Nemcsak meghívni lehet másokat a mi alkalmainkra, hanem el is lehet menni mások alkalmaira is!

Ezeket lehet egymással kombinálni is; az a fontos, hogy mindig összefüggéseiben nézzük a félévet.

GONDOLKOZNIVALÓ: Hogyan, milyen programokkal készíthet elő egy evangélizációt a diákkör? Hogyan készítjük elő a diákkört magát, az egyetem, főiskola közvéleményét, a közelünkben lévő, diákköri alkalmakra hébe-hóba eljáró nem hívő barátainkat? Hogyan gondoskodhatunk az “utógondozásról”? Milyen alkalmak követik majd az adott programot, és miért pont olyanok? Mi módon függnek össze egymással a programjaink, és ez hogyan tükrözi a diákkör céljait? Tükrözi-e egyáltalán?

A nagy kérdés persze az, hogy mikor milyen evangélizációs stratégiát kövessen a diákkör. Inkább direkt módszereket alkalmazzon? Vagy szavak helyett beszéljen inkább a diákköri tagok élete, és várják, hogy a csodálkozó diáktársaik megszólítsák őket: “miért vagy te olyan más”? Vagy a diákkör inkább halassza el az evangélizációt a következő félévre, és a tagok összeszokására, megismerkedésére helyezze a hangsúlyt? Ezeknek a kérdéseknek az eldöntésében talán segítenek a fentebb már leírt gondolatok, de van még egy fontos buktató, amivel szembe kell néznünk.

4. Keresztyén kulturális klub vagy karamucsi és vaskalap

Az egyik leggyakrabban felmerülő kérdés, hogy mennyire legyen direkt egy evangélizáció. Az egyik véglet szerint minden egyes alkalmon, a lehető legtisztábban el kell, hogy hangozzon az “evangélium”: “te bűnös vagy, de Krisztus meghalt helyetted, így ha ezt elfogadod, akkor élő kapcsolatod lehet Istennel”. Ezzel az a baj, hogy a hallgató általában nem tudja, hogy mi az a bűn, és miért olyan fontos ezen rágódni. Nem érti, hogy még ha bűnös is, minek kellett emiatt valaki másnak meghalnia helyette, és ebből mi módon következik az, hogy őneki kapcsolata lesz valakivel, akit nem ismer, igazán el sem hiszi, hogy létezik, de egyébként is hidegen hagyja, akár létezik, akár nem. Így hát ez némileg olyan, mintha azt mondanák valakinek, hogy “ha a jobb kezeddel megvakarod a bal talpadat, akkor lesz egy karamucsid”. Minek csináljon bárki is egy (számára) értelmetlen dolgot, hogy legyen valamije, amire (szerinte) nincs szüksége, és egyébként se tudja, hogy mi az?!

Sokan azt mondják, hogy ezzel az “evangéliumot mindig, mindenáron el kell mondani” hozzáállással az a probléma, hogy a mai ember azt sem tudja, hogy mi az a bűn és rengeteg téves előítélete van Istennel és egyáltalán a keresztyénséggel kapcsolatban. Ezért először össze kell ismerkedni vele, a saját érzett problémáival (elhidegült kapcsolatok, fáradtság, szorongás, kiégés, kielégítetlenség stb.) kell foglalkozni (és nem a bűnnel, az Istennel való kapcsolat megszakadásával mint az összes érzett probléma mögött meghúzódó valós problémával). Őszinte kapcsolatot kell vele ápolni, és így majd szép lassan kikristályosodnak előtte a dolgok és szép lassan mélyebbre lehet menni a beszélgetésekben.

Ugyan teljes mértékben egyetértünk ezzel a hozzáállással, de be kell vallani, hogy ez gyakran az ellenkező végletbe csap át: a diákkör csupa ismerkedő alkalmat szervez (teaház, foci, intellektuális beszélgetés filmekről stb.), jó beszélgetéseket folytat nem hívőkkel, de az Isten, Jézus, megváltás témája valahogy nem akar előkerülni ezekben a beszélgetésekben.

Aki ebbe a második végletbe beleesett, az jó, ha megkérdezi magától, hogy nem szégyelli-e Krisztust. Az is lehet, hogy ő maga sem tud mit kezdeni Krisztus munkájával, és nem egészen érti, hogy a Bibliában leírt események hogyan oldják meg a modern világ kérdéseit és az ő személyes modern problémáit. Ebben az esetben két út áll előtte: vagy erőszakosan és oda nem illően belekeveri az ún. evangéliumot a beszélgetésébe, vagy beszélget könnyedén és “normálisan”, de akkor Krisztus—valljuk meg őszintén—soha nem kerül szóba.

Tehát mindenképpen önvizsgálatra van szükség, ha egy diákkör úgy érzi, hogy vaskalapos rámenősségével elriasztja az érdeklődőket. De akkor is, ha már évek óta csak ismerkedik a nem hívőkkel, jelen van az egyetem, főiskola életében, de az evangélizáció erőtlen, vagy egyáltalán nincs, és szép lassan sodródik a “keresztyén kulturális és ismeretterjesztő klub” irányába.

Hasznos gyakorlat tehát, ha egy diákkör, vagy legalábbis a diákkör vezetői és aktívabb keresztyén tagjai, mielőtt megtervezik a következõ féléves programjukat, végiggondolják a fentebb tárgyalt kérdéseket és a saját hozzáállásukat az evangélizációhoz, és ennek fényében választják ki, hogy miket és milyen módon szeretnének csinálni a következő félévben.

5. Apologetika

Végezetül néhány szót kell ejtenünk arról is, hogy milyen szerepet játszik az apologetika, vagyis a hitvédelem az evangélizációnkban.

Először is sose feledjük, hogy a keresztyén élet alapvetően nem egy személytelen, racionális tanrendszer tanulmányozása és védelmezése, hanem az élő Istennel való közösség ápolása és a róla való tanúskodás. Tehát elsősorban nem egy tanrendszer helyességét kell bebizonyítanunk, hanem egy személyről kell tanúskodnunk. A racionális érvelés és igazságunk bizonygatása nem az egyetlen módja az evangélizációnak.

Ugyanakkor persze attól még, hogy a szerelmünkről (Istenről) kell tanúskodnunk, törekednünk kell az önellentmondások elkerülésére. Az sem mindig haszontalan, ha megválaszoljuk a hitünkkel szemben felhozott kérdéseket, ellenérveket. Lehet, hogy a szerelem és a gondolkozás rövid időre kizárják egymást, de akinél a gondolkozás hosszú távon elmarad a szerelme mellől, az meglehetősen nyomasztó társasággá váliknem utolsó sorban a szerelme számára. A Bibliában is azt látjuk, hogy Isten emberei nem riadtak vissza az érveléstől sem, ha arra volt szükség. Itt is egyensúlyra kell törekednünk. Attól, hogy a másikat érveinkkel a porba sújtottuk, még nem biztos, hogy megnyertük Krisztusnak. Nem a másik legyőzése iránti vágy, hanem a másik iránt érzett szeretet kell, hogy motiváljon. Vita előtt, alatt és közben jó önvizsgálatot tartani: tényleg szeretem én a vitapartneremet, és őszintén szeretném, ha megtérne Istenhez? (Ez akkor is igaz, ha egy ateistával, de akkor is, ha egy szektással vitatkozunk.) Ugyanakkor nem kell rögeszmésen kerülni az észérveket, vitákat sem, pláne egyetemisták, főiskolások között, akiknek a vita  legalábbis elviekben  az egyik legkedveltebb szórakozásuk. Természetellenes lenne, ha mondjuk egy keresztyén jogász szenvedélyesen védené az igazságot a tárgyalóteremben, de mindig kitérő választ adna, ha a hitének igazságtartalma kerülne szóba.

Összefoglalva: Nagyon gyakran van szükség hitvédelemre, de ez általában nem jelent kioktatást, dörgedelmes hangú elutasítást, a másik kizárását a közösségből. De ha egy szektából vagy más közösségből jött ember szeretné felbomlasztani a diákkört, szeretne tagokat halászni belőle, vagy ha valaki már nem képes meghallani a szelíd beszédet, akkor viszont igenis fel kell emelni a hangunkat.

Annak meghatározására, hogy ki számít szektásnak, használhatjuk pl. a MEKDSZ hitvallását, de sok információ található erre nézve az alább felsorolt könyvekben is, illetve a MEKDSZ-könyvtárban még sok egyéb könyv is foglalkozik ilyen kérdésekkel. Ha egy diákkörnek segítségre van szüksége ilyen kérdésekben, nyugodtan fordulhat “soron kívül” az utazótitkárához vagy más MEKDSZ-munkatárshoz.

AJÁNLOTT IRODALOM

Barrs, Jerram: The Heart of Evangelism, Inter-Varsity Press, Leicester, 2001

Little, Paul: Mondjuk el – de hogyan?, Harmat, Budapest, 1996

Mcgrath, Alister: Híd. Új utak az apologetikában, Harmat, Budapest, 1997

Pippert, Rebecca Manley: Out of the Saltshaker, InterVarsity Press, Downers Grove, 1979

Szalai András: Jehova és a szervezet, Apológia Kutatóközpont, Budapest, 2001

Szalai András: Más Jézus, más lélek, más evangélium, Harmat, Budapest, 1998

www.apologia.hu